Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, akit városának lakói száműztek különcsége miatt.
Egy közeli erdőbe vonultam el, úgy éreztem ott majd békességre lelek. Egyedül bolyongtam az erdő sűrűjében, míg nem kiértem egy tisztásra. Ott egy házikót láttam meg, égett odabenn a lámpás. Tétováztam, de végül bekopogtam az ajtón. Egy kedves, barátságos arcú öregapó nyitott ajtót, befogadott házába.
Lányaként tekintett rám, s én tanítóként tiszteltem, rengeteg dologra megtanított. A rét és erdő virágait ismertette meg velem, különféle gyógyírek receptjét adta át nekem. Megtanított a természethez igazodni, s minél jobban kiismerni azt.
Egy nap hosszú sétát tettem, miközben épp növényeket gyűjtöttem, elkalandoztam gondolataim közt és mikor újra az útra akartam figyelni, akkor döbbentem rá, hogy letértem róla. A fák és a növények is mások voltak erre. Derengett, hogy az apó többször figyelmeztetett, hogy az erdő túloldalán él egy gonosz boszorka és onnan már nem szabad növényt gyűjtenem, mert azok mérgezőek.
Ránéztem a csokor növényre a kezemben, de nem tudtam megmondani, hogy innen is, téptem – e virágot, hiszen az is csak most tűnt fel, hogy rossz helyen járok, ki tudja mennyi ideje tértem le az ösvényről. Gyorsan megfordultam, hogy elszaladjak onnan, de előttem termett a boszorka. Gúnyos arccal nézett rám, s fenyegetően. Mormolt valamit, majd eltűnt.
Riadtan futottam vissza a házikóhoz, vagyis csak szerettem volna, de beesteledett és nem találtam vissza az ösvényre… lepihentem végül egy fa tövében, s elaludtam. Egy álmot láttam egy forrásról, víz zubogott le egy kis szikláról. Felébredve álmomból rögtön a forráshoz akartam menni. De merre lehet?
Hirtelen egy egész szentjánosbogár rajt láttam elrepülni felettem, követtem őket, valami azt súgta, ők tudják, merre kell menni. Nem telt bele fél nap és a szentjánosbogarak segítségével megtaláltam a forrást.
Levetettem ruháimat, egy lapos sziklára fektettem őket, s én beleléptem a vízbe. A vízfelszínén csakúgy szikráztak a Nap sugarai. S én elmerültem a vízbe, fantasztikus élmény volt, mintha életerővel töltött volna fel a víz a bőrömön keresztül.
Egyszer csak lódobogásra lettem figyelmes, megijedtem, gyorsan kiszálltam a vízből, magamra kaptam ruháimat és a bokrok közé bújtam. Egy lovas ért a forráshoz, leszállt lováról, inni készült a forrásvizéből, de akkor fejét hirtelen felém fordította, kezéből hagyta kicsordulni a vizet és elindult felém. Nagyon megrettentem, hogy vehetett itt észre a bokrok sűrűjében? …és eszembe jutott, hogy biztos a nyakláncomon lévő medálon csillant meg a napfény, amit még édesanyámtól kaptam. Én még mindig próbáltam összehúzni magam, hogy ne vegyen észre, de mintha a bokrok is azt mondták volna: „Mutasd csak meg magad!”
A bokrok szúrós ágai közé nyúlt a lovas és felém nyújtotta a kezét. Felnéztem rá, félve, de kezébe tettem a kezem, s ő kiemelt a bokrok közül, karjaiba vett és a sziklánál letett. Egymás szemébe néztünk, és tudtuk, hogy tovább együtt van dolgunk.
A következő pillanatban már segített fel a lovára és együtt indultunk neki a nagyvilágnak. Teher volt a lovának, hogy kettőnket vitte, ezért az egyik pihenőnél szereztem magamnak én is egy lovat, és így vágtattunk tovább.
Épp egy kedves kis városhoz értünk volna, amikor lovasom lova lebetegedett. Nem bírta tovább, kérleltem, hogy szálljon fel az én lovamra, s míg ő másik lovat nem talál, az én lovamon menjünk tovább. Hajthatatlan volt, napokon keresztül csak tébláboltunk, s ez idő alatt lovasomat egyre fáradtabbnak láttam. De ő nem kért a segítségemből. Egy éjjel álmomban megjelent a rétről a boszorka, újra hallottam mormolását, de most már meg is értettem, elátkozott a csúf boszorka: „Életed végéig egyedül légy, ne legyen férfi, melletted ki túléli. – Hacsak meg nem tudod füröszteni őt, az életforrásának vizében.”
Lesújtott. Akkor én hoztam lovasomra a bajt? Ezt nem hagyhatom annyiban! Túljárok én rajtad boszorka!
Öregapótól tanultaknak most nagy hasznát vettem, olyan virágokat gyűjtöttem, melyből ínycsiklandozó teát főztem lovasomnak. Furcsálta, hogy minek neki tea, de végül kiitta az egészet, s mély álomba szenderült. A szer egy teljes napon át fejtette ki hatását, az út a forráshoz viszont 3 napig tartott. Nem volt mit tennem, bíztam, hogy ereje teljében lévő lovam bírja majd az iramot, s vágtatunk, mint a szél, és meg tudom törni az átkot!
Amint töretlenül haladtunk lovammal az erdőkön át egyszer csak jajveszékelést hallottam meg. Megtorpantunk, sietnünk kell, de nem hagyhatom azt sem, hogy csak így elmenjek, gondoltam majd visszajövök, ha mi végeztünk…, de mi lesz, ha késő lesz már… a kiáltás felé vettük az irányt, egy szakadt gúnyába öltözött, szúrós szemű, de megtört férfi állt előttem… kételyek gyötörtek, mi van, ha ez is a boszorka ármánykodása, és ő jelent meg itt, csak más alakban? De végül megszólítottam a fura szerzetet, s megkérdeztem mit tehetek érte.
Becses kincsem esett le a mélybe, drága gyermekem, de én már oly gyenge vagyok, lábaimban, kezeimben nincs erő a mászáshoz, én lenn ragadnék a szakadékban, de te látom erős vagy, megtennéd nekem, hogy felhozod a mélyből, amit elvesztettem?
“Igen” – feleltem. De egész testem remegett. Meredek lejtőn vitt az út, le a mélybe, ahol egyre sötétebb lett, majd leértem az aljára, de ott csak egy kendőt találtam. Fel hiába kiabáltam volna, hogy ez az – e, amit keres, nem hallottuk egymást a távolság miatt, hát nem volt mit tennem, a kendővel a kezemben visszaindultam.
Mikor felértem a férfihoz, felé nyújtottam a kendőt, ő erre arra kért, hogy töröljem meg vele arcát. Nem igazán értettem, és kissé irtóztam is attól, hogy ezt megtegyem, arca tele volt kelésekkel, csúf volt, szegény. Hát most már nem visszakoztam végül, gyorsan megcsinálom, gondoltam, s had menjek utamra. Letörölgettem a férfi arcát, és épphogy végeztem, a szakadt ruhás férfi semmivé vált, és a helyén fényáradatot láttam, szélesre tárt szárnyakkal. Egy unikornis termett előttem, s a férfi hangján így szólt:
Visszaadtad bizalmamat az emberekben, ülj fel hátamra, s elviszlek egy szempillantásnyi idő alatt bárhová a világon.
Alig hittem a fülemnek, de következő pillanatban lovasommal már a forrás mellett voltunk. Lovasomat levetkőztettem és a forrásvizébe engedtem őt. Mellé álltam, és megfürösztöttem a forrásban. Mire végeztem, felnyitotta kék szemét, nem kérdezett semmit, annyit mondott: „Köszönöm.” – é s megcsókolt. Ekkor egy fekete füst szállt fel közülünk, a medálból kavargott felfelé, és a magasban szétrobbant. Semmivé lett.
Addig nem ismert életöröm, s vidámság szabadult fel mindkettőnkben, és energiával telve tudtuk folytatni közös utunkat. Egy közeli városban lovasomnak is szereztünk egy makkegészséges, pej lovat. Felszállt mindegyikőnk a maga lovára, egymás szemébe néztünk vidáman, csintalanul, erővel telve. Tudtuk, hogy most már semmilyen erő és senki nem választhat szét minket, és elindultunk, vágtázva a szélben.
Egyszer csak egy elágazáshoz értünk. Az egyik út simábbnak, könnyebbnek tűnt, míg a másik göcsörtösebb volt, vadregényes, veszélyesnek hatott. Tanakodtunk merre menjünk, mikor előttünk termett rég nem látott öregapóm. Nem hittem a szememnek, de nagyon megörültem neki. Bemutattam őt az én lovasomnak, s a tanácsát kértük, a bölcs öreg biztos tud segíteni. Elmosolyodott és kijelentette, hogy természetesen válasszuk az egyszerűbb utat.
Megrökönyödtem: „Te nem is az öregapó vagy! Ő sosem mondana ilyet! Sosem mondaná, hogy ezt vagy azt válasszam!” Egy pillanatra megláttam a boszorkát, majd hollóvá változott és el akart menekülni, de egy óriási sas lecsapott rá. Megnyugodtam, így már nem támadhat ránk többet.
A következő pillanatban egy szentjánosbogár szállt a kezemre, onnan pedig tovarepült a vadregényes út felé. Nem is kellett több, elmeséltem lovasomnak, hogy találtam a forrásra utam elején, ahol találkoztunk. Felszálltunk lovainkra, s a veszélyesebbnek látszó út felé vettük az irányt.
A lovakkal tényleg nehézkesen tudtunk menni az úton, de a látvány, ami elénk tárult mindenért kárpótolt, bámulatos volt. Csodaszép virágokkal, különös, de barátságos lényekkel teli erdő volt. Tündérek, manók, unikornisok, s még több varázslatos lény. Egy tisztásra érve, ménest pillantottunk meg, egymásra néztünk társammal, leszálltunk a lovakról, megköszöntük nekik eddigi segítségüket és elengedtük őket. Jó érzés volt.
Kézen fogva sétáltunk tovább az ösvényen. Még éjszaka is fényárban úszott az egész erdő, azoktól a fantasztikus lényektől. Amint jártuk e tájat, kiértünk egy újabb tisztásra, s elakadt tőle a szavunk, egyértelmű volt, hogy itt letelepedünk. A rét szélén egy kis patak csordogált, mindent virág borított, elbűvölt minket az a hely. Egy éjszaka nem bírtam aludni, akkor még egy öreg, hatalmas fa adott hajlékot nekünk, leereszkedtem a fáról, és el kezdtem bolyongani az erdőben. Találkoztam néhány barátságos erdőtündérrel, annyira kíváncsi voltam. Szerettem volna, ha mi is társammal hasonlókká válhatunk, mint ők, barátságosak, békések, végtelenül elégedettek létükkel. Azt mondták, a Nagy Házhoz kell elmenni, ami az erdő legeslegeslegmélyén van, ott meglelhetjük, amit keresünk.
Társamhoz szaladtam, mentem felébresztettem, hogy most azonnal induljunk el a Nagy Házhoz és azután minden különlegesebb lesz. Nem igazán örült a korai indulásnak, sőt egyenesen kijelentette, hogy ő még alszik kicsit. Ettől kissé letörve, de elindultam, mert nem bírtam tovább várni, bíztam benne, hogy utánam jön. Az erdő egyre sűrűbb lett, már egyre kevesebb fénylényt láttam magam körül, de csak mentem lefelé. A sötétben nem láttam az ösvényt, megbotlottam és lezuhantam a földre, de akkor egy kéz nyúlt felém, felnéztem és az én drágám kék szeme volt, utánam jött.
Hosszú volt az út, visszaértünk, s a mi fényünk is már látszott, mint a többieké. Kezdett helyreállni minden, sok igaz barátra leltünk az erdőben, az otthonunkban, úgy éltünk ott, mint egy nagycsalád. Sok – sok estét töltöttünk együtt tábortűz mellett, társammal azért jó párszor kilovagoltunk távoli, elbűvölő helyeket meglátogatni. Családunk bővült… szemei csakúgy csillogtak! Öröm volt látni felcseperedését, s egy verőfényes napon, útjára bocsátottuk őt, hogy megtalálhassa saját erdejét.
Mi pedig hosszú, boldog életet éltünk meg együtt, öreg éveink is életvidáman teltek, mígnem együtt hunytuk le utoljára szemünket, megelégedettséggel, s örömmel szívünkben.
/Kaufmann Alexandra meséje/
Kommentek