Mintha lényem csak az igent ismerné, nemet nem mondok. Jöhet bárki, lehetek akármilyen fáradt, én akkor is igent mondok a másiknak. Ha véletlenül mégis megfordul bennem, hogy nemet mondok, kényszert érzek, hogy megindokoljam. A valódi okot viszont nem vállalom, inkább elnyomom magamban, és végül újra és újra igent mondok másoknak, idegeneknek…csak önmagamnak nem, miközben lelkem már kilométerekre van tőlem. Vagyis a lelkem az ott van, csak én távolodom tőle, minden egyes alkalommal távolabb lépek tőle, amikor olyat teszek, mit szívem szerint nem tennék.
Aztán már nem csupán távol állok tőle, hanem a földön fekszem megsemmisülve, semmi erőm, mintha az összes erőmet, energiámat elosztogattam volna, már csak cseppjei maradtak bennem.
Szembesülök e ténnyel, szembesülök azzal mit tettem magammal…Szörnyű érzés, kezdhetem az egészet előről. Újra fel kell állnom. De összekaparom magamat a földről és újra belevágok. Kemény munka, de megcsinálom, és újra erős vagyok. Erősebb, mint előtte bármikor és neki állok nemet mondani.
Én is csak emberből vagyok! Az én tűrőképességemnek is vannak határai. Igen, lehet, akkor érek el a határhoz, amikor egy szerettem kér valamit, de már neki is nemet tudok mondani. Már nincs bűntudatom miatta, mert el tudom mondani neki, hogy ez nem róla szól. Ezzel én nem őt utasítom vissza, csak a kérésre mondok nemet, ettől függetlenül őt imádom, szeretem most is.
Igent mondtam Önmagamra. Ha valakinek így nem kellek, akkor azt elengedem. Az én hitem szerint az a személy nem is engem akart. Valamelyik szerepem, valamelyik maszkom érdekelte csupán, de nem a valódi lényem. Én viszont nem a szerepeim vagyok! Én egy Lélekkel átitatott Szellemi Létező vagyok!
Én erre mondok IGENT!
/Kaufmann Alexandra/
Forrás: Talentumok – Lélekébredés.com
Kommentek