1.0https://talentum.cafeblog.huTalentumok Világahttps://talentum.cafeblog.hu/author/talentumok_vilaga/<p>Havazott, a szél csak úgy süvített, kabátomat szorosan összehúztam magamon, s így szedtem a lábaimat egy úton, a körülöttem lévő világból nem észleltem semmit, csak a kavargó hópelyhek táncát, mely egyre zavarosabb lett. Hogy <span class="text_exposed_show">hová indultam? Magam sem tudom, én csak mentem, hogy valamit elérjek, de fogalmam sem volt arról, hová tartok… az utat egyre vastagabb hóréteg lepte el, összeolvadt a tájjal. Rossz előérzetem támadt, megálltam, körbenéztem, szürkeség vett körül. A természet egyre zordabb arcát mutatta meg nekem, hirtelen forgószél támadt, a hópelyhek vadul cikáztak, már nem pelyheknek látszottak… nagy hótömeggé álltak össze, felemeltek, belekerültem a forgószél közepébe…<br /><br />Tehetetlenül forogtam a széllel... majd a forgás abba maradt, és a hótömegről a földre estem, de nem akárhová. Egy hatalmas kapu állt előttem. Itt is hó borított mindent, a kaput úgy láttam, mintha az egekig nyúlna. Kék volt, tömör anyag, amit védett az pedig a jeges kastély lakói voltak. A kastély falának jege opálos volt, átlátni rajta nem lehetett, aki belenézett az egy csúf önmagát láthatta meg. Ha egyáltalán rájön, hogy az a saját tükörképe, mert oly torzképet mutatott a kastély jégfala. Sokan azt is hitték, hogy a kastély szörnyei néznek vissza rájuk, s nem jöttek rá, hogy saját magukat látják.<br />Így hát a kastély körül a táj kietlen volt, mindenki jól elkerülte, nehogy valami szörnyűség érje őket.<br /><br />…és én pont ennek a kastélynak a kapuja elé kerültem.<br />Nagy nehezen felhúztam magam a kapu kilincsébe kapaszkodva, majd a kapura tettem a kezemet. Be akartam nyitni, de csak nagy erőfeszítések árán tudtam résnyire eltolni, átpréseltem magam a résen, hogy bejussak. Ahogy benn voltam, a kapu, zengő robajjal becsukódott mögöttem. Egy teremben álltam… óriási volt. Egy szobor csarnok volt, a fal két oldalán sorakoztak az égbe nyúló jégszobrok. Láttukra vegyes érzelmek fogtak el. Nem is bírtam állva maradni, térdemre estem, s fejemet előre hajtottam… csodálat, tisztelet, vágy a nagyságukra, s félelem dúlt bennem, hogy hátha megsértem őket. Azt sem tudtam melyik előtt hajoljak meg előbb.<br />Valamelyikkel csak el kell kezdenem, gondoltam, így hát a jobb oldalon lévő legelső szoborhoz fordultam. Kristályok milliói kapcsolódtak egymásba, megalkotva a gigantikus szobrot. Trónon ült az alak, tartása méltóságteljes volt, szilárd, stabil, ami meg nem inoghat soha.<br />Ezután a baloldalihoz fordultam, térdre ereszkedve fejet hajtottam előtte is. Csodaszép, finom, karcsú vonásai voltak, kedvességet mutatott. Mélységes tisztelettel hódoltam előtte, miközben gondolataimmal magamat ostoroztam. Ostoroztam, mert tudtam sosem tudom elérni azt a magasságot, amivel a szobor rendelkezik. Mintha valódi korbácsütésekkel kényszeríteném magam térdre, mély sebeket okozva saját magamnak, hogy a földdel váljak egyenlővé. Düh, harag gyúlt fel bennem! Utáltam magamat, amiért tudtam, hogy olyan, mint ez az alak itt előttem, sohasem lehetek! Ezért minden próbálkozást, hogy önmagamból kihozzam a legszebbet értelmetlennek éreztem! Hiszen, ha már minden tőlem telhetőt megtettem és már a legszebbet mutatom magamból, akkor sem leszek olyan szép, mint ez az alak itt előttem!<br /><br />Éreztem, hogy szemeimmel szikrákat tudnék szórni, körbenéztem a teremben. S már nem tudtam csodálni a szobrokat, mert egyre csak nyomasztottak. Minden egyes jégszobor súlyát magamon éreztem… mázsás súlyként nehezedtek rám jelenlétükkel. Míg végül torkom szakadtából, dühöm adta erőmből azt nem kiáltottam: ELÉG!!! Egyik kezemet a szobrok felé tartva, a kapu felé vonszoltam magam, igyekeztem, nehogy újra rám telepedjenek.<br /><br />Kijutottam, levegő után kapkodtam, de odakint hóvihar dúlt, vissza kellett mennem a terembe, a viharral nem tudok mit kezdeni, de a szobrokkal éreztem, hogy tudok. Kifújtam magam, kihúztam magam, szembe fordultam a kapuval, ismét rátettem a kezem, de most könnyedén kitárult a kapu mindkét szárnya. Nem került erőfeszítésembe.<br /><br />Ott álltam a szobrok előtt újra, de más volt az érzés is. Türelem, békesség, elfogadás és szeretet járta át minden sejtemet, minden gondolatomat. Finom és lágy, de biztonságos érzés volt.<br />Odaálltam a legelső szoborhoz, kezeimet a jégtrónra tettem, s a trón egy szempillantás alatt milliónyi, apró darabban széthullott, és az apró jégkristályok azon nyomban elolvadtak, folyékony vízzé váltak… Az alak, mely a trónon ült, lehuppant a földre, a szilárd és stabil jégréteg lepergett róla, és a víz a kapun át zúdult kifelé a teremből. Ezután meg tudtam látni az emberit, megláttam ki lakozott eddig az általam felépített jégréteg mögött. Ugyanolyan volt, mint én, ugyanakkora. Megörültem neki, rég nem láttam őt, megöleltem s újra köszöntöttük egymást. Örültem, hogy így láthatom őt. Ezután ő kisétált a kapun, utána pillantottam, és ekkor a vihar már lecsillapodni látszott odakinn.<br /><br />A baloldali szoborhoz fordultam, még egyszer végignéztem a kecses jégalakon, fejemet megingattam, majd kezeimet a trónra tettem. A meleg, mely kezemből áradt, pillanatok alatt átjárta a trónt, mely óriási víztömeggé változott. A víz áthevült, kezeimet felfelé irányítottam, s így a trón, forró vize megolvasztotta a jégalakot. A víz pedig hömpölyögve hagyta el a termet, nem maradt más utána, csupán egy szürke, törékeny lény. Ugyanakkora volt ő is, mint én, de mégsem voltunk összehasonlíthatóak, ő más volt, mint én, s én más voltam, mint ő. Két külön világ. A lény távozott a teremből, s én mosolyogva néztem utána. Ezután ránéztem a többi szoborra, s tudtam, hogy rájuk sem lesz szükségem már. Mindegyik mellett, ahogy elhaladtam kezeimmel megérintettem őket, és már csak a vízáradatot láttam magam mögött kizúdulni a kapun. Semmivé váltak.<br /><br />Egyedül álltam a jégterem közepén. Felnéztem, s közben körbejártam, hát ezt teremtettem… sajnáltam a percet, mikor megalkottam, de hálás voltam, hogy véget vethettem ennek. <br /><br />Kisétáltam a teremből, a kapuk bezáródtak mögöttem. Kezeimet a kapura tettem, mely egyre forróbb lett, izzott, majd a forróság a kastély minden részét, zugát és sarkát elérte; mint egy gejzír csapott fel és vízként hullott alá. A hó borította tájból virágos rét lett, közepén egy kristálytiszta vizű tóval. Belenéztem a tó vizébe és magamat láttam, valójában. Olyannak láttam magam, mint amilyen vagyok, már nem egy torzkép nézett vissza rám.<br /><br />Azóta ez a táj egyre népszerűbbé vált, sokan meglátogatják a tavat, hogy benne megláthassák valódijukat.<br /><br />Kaufmann Alexandra<br /></span></p> <p><a href="http://talentumok.com/" target="_blank">Talentumok.com</a></p>richhttps://talentum.cafeblog.hu/files/2015/01/szandiii-150x150.jpg150150