Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén állt egy óriási fa, a Tündérek lakja. Ott él az iciri – piciri kis tündér, Szófia.
Szófia vidáman játszott minden nap tündér barátaival. Sokszor fogócskáztak, Szófia volt az, akit mindig fogónak választottak. Ő ennek még örült is, úgy érezte kitüntették ezzel a többiek. Nagy büszkén futott utánuk, hogy elkapja őket, de folyton csapdákba botlott… a minap egy pók hálójába futott, rettentően belegabalyodott, órákig tartott neki mire kimászott belőle, s mire kiszabadult, barátai szétszéledtek, semerre sem találta őket, ráadásul be is esteledett… kezdett fázni az apró tündér, reszketett, mint a nyárfalevél, de ez a hidegség más volt, mint az éjszaka hűvöse, ez annál sokkal dermesztőbb és fagyosabb volt. Egyszer csak azt érezte, hogy valami megragadja és berántja valami sűrűbe:
Levegő után kapkodtam, e nem éreztem, hogy segítene, rúgkapáltam, hátha megállíthatom, de legbelül tudtam semmit nem tehetek már ellene. Majd a levegő megállt, egy helyben lebegtem, de dermedt volt minden egy pillanatra majd fenékre estem. Néztem körbe hol lehetek, szürkés – kék volt körülöttem minden, egyetlen egy pontban fénylett fehéren valami… egy gömb, egy állványon. Óvatosan, lassan felálltam figyelve arra, hogy a fejemet be ne üssem, bár nem értettem – e félelmemet, mert egy üres térben álltam. Felálltam és lassan, nesztelenül tettem egyik lábamat a másik után, kissé a gömb fölé hajoltam és kezeimet finoman a gömbre helyeztem. Füst gomolygott a gömb belsejében, majd érintésemre a füst egy jól kivehető képpé formálódott. Magamat láttam, a délutánt és a többi tündért, én éppen számolok, készülök a fogócskára, ők pedig épp a pókkal szövetkeztek, hogy szőjön egy hálót az útba. Láttam, ahogy belefutok és láttam a többieket, amint egy bokorból végig nézik vívódásomat a csapdával, majd mielőtt kiszabadulnék, ők hazafutnak.
Nem tudtam mire véljem ezt, hogy kerültem egyáltalán ide és miért mutatta ezt a gömb?
Egy hang szólalt meg a homályból: „Mert ez az, amit te odalent nem láthattál. Megvezettek ők. Szerettem volna láttatni veled, amit én látok.”
A hanghoz kisvártatva egy alak is társult. Hosszú köpenye volt, anyaga lágy, könnyű, bársonyos és fényes, a földig omlott le, színe, mint a térnek, szürkés – kék, mély színe volt. magassága hatalmas volt, a köpeny csuklyáját nem is láttam, homályba veszett, de hangja még is mintha fülembe súgta volna. Hangja mély volt, de nem fenyegető, de hátborzongató, eleve elrendelt, ezt éreztem szavai hallatán.
Kértem, hogy engedjen vissza társaimhoz, nem értettem semmit abból, amit mondott, csak az érzést éreztem, amit kiváltott bennem hangja. Fejét ingatva hajolt le hozzám az alak, tenyerébe vettem és a következő pillanatban, ágyamban találtam magam. Kimerített az a nap, így egy – két forgolódás után, álomra hajtottam fejem a levéltakaróm alatt. Reggel kinyitottam szemem, s az előző nap oly távolinak tűnt, mintha csupán álom lett volna az egész… de nem volt időm végiggondolni, mert tündértársaim rontottak be szobámba éktelen ricsajjal, az ablakon is kopogtak folyton és húztak ki az ágyból, hogy menjünk a virágok közé játszani. Van egy játék, ami a kedvencem volt régen. A tulipánokkal szoktuk játszani. Két tündér megfogja egymás kezét, közösen kinéznek maguknak egy tulipánt a színe, formája, nagysága alapján, mikor melyik. Megfogjuk egymás kezét, szárnyunkat megrezzentjük, majd a kiválasztott tulipán fölé repülünk és elhagyva a szárnycsapásokkal, belehuppanunk a szirmok közepébe.
A szirmok selymes simogatása össze nem hasonlítható más érzéssel, ott a szirmok finom ölelésében biztonságban érzem magam, békesség van ott bent. Lábaimat a bibéknek támasztom, hanyatt fekszem, kezeim, szárnyaim széttárva, felfelé nézek, nézem a kéklő eget, s közben tudom, hogy nem vagyok egyedül, tudom, hogy ott van egyik tündértársam. De úgy tudom, hogy nem kell mindig ránéznem, hogy tudjam, csak érzem a jelenlétét. Ő is felszabadultan fekszik az egyik szirmon és még csak beszélgetnünk sem kell, mégis mindketten értjük és érezzük a másikat, egymást.
Imádtam ezt a fajta csendet, de az évek alatt ez a játék megváltozott, vagyis a résztvevői változtak…
Ahogy régen, most is hívtak a többiek, hogy tulipánozzunk, de más szabályokat találtak ki… hogy állításuk szerint izgalmasabb legyen. Már nem párban kellett tulipánt választani, hanem egyedül és itt két fogó is volt, akiknek az volt a feladata, hogy megtalálja az összes tündért, akik elrejtőztek a tulipánokban, majd rajtaütésszerűen kilökjék őket onnan. A végén a két fogó nagy hahotázásban tör ki.
Az előző napi pókháló után nem voltam feldobva az ötlettől, de végül csak elmentem, de legfőképp azért, mert nagyon hiányoztak a tulipánok. A mező felett megálltunk, a fogók elfordultak, majd mindenki odarepült a kiszemelt tulipánjához. Én most egy fekete színűt néztem ki magamnak. Reméltem, hogy ott nem találnak rám, eddig mindig kiszámítható voltam, hogy melyik színűekbe bújok, de most nagyon szerettem volna, ha egyedül hagynak. Szerencsére a fekete tulipán a mező szélén állt, távol a zajos fogócskától, ami mindig a mező közepén szokott játszódni. Szépen odarepültem a tulipánhoz, de mielőtt szirmai közé feküdtem volna, most úgy éreztem meg kell kérdeznem, hogy megengedi –e. Kérdésemre egyik szirma kifelé hajlott, ezt igennek vettem, ráhelyeztem talpamat, szirma selymes tapintású volt és hagytam, hogy belecsusszanjak virága belsejébe.
A bibék köré kuporodtam, s közben egyik tenyeremmel szirmát simogattam, érezni akartam finomságát, kedvem lett volna szó szerint belebújni szirmaiba és eggyé válni vele… míg simogattam arra kértem, hogy rejtsen el a tündérek elől, kértem segítsen, hogy ne találjanak rám. A tündértársak kacaja egyre távolibbnak tűnt, szemeim elnehezültek, nem kívántam kinyitni őket, csak hagytam, hogy az álmok világába zuhanjak.
Ringatózásra ébredtem, finom volt, lágy, szerető… nyújtózkodtam nagyot, szemeimet felnyitottam és már sötét volt, a tulipán szirmai szűken, szorosan álltak, de cseppet sem bántam. Csak egy iciri – piciri világosságra vágytam, megfogtam hát a tulipán bibéjét, ujjamat végighúztam rajta és máris készen volt a lámpás. Most hanyatt dőltem, karjaimat és szárnyaimat széttártam, mint régen és csak néztem felfelé. Újra ringatóztam a tulipánnal, hűs nyári szellő táncoltatta tulipánomat az éj sötétjében. Kezeimmel ismét simogatni kezdtem a szirmokat, kértem, hogy nyíljon nekem szét, had lássam a csillagos eget és a szirmok lassan engedni kezdtek szorosságukból.
Megköszöntem a tulipánnak, megköszöntem, hogy itt van velem, egyedül is érezhettem volna magam, mert egy tündér sem volt közelemben, de tudtam éreztem, hogy sokan vagyunk, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül.
Éreztem a tulipánt, melyben feküdtem, de nem csupán szirmait alattam, éreztem a szárát, ahogy hajlik a szél mozgásával rugalmasan, nem áll ellen neki, éreztem leveleit, melyek segítik a szár tartását, éreztem a földben a gyökereit, mely a hagymájából kifutnak, ahogy tápanyagért nyújtózkodnak a talajban, éreztem a hagymáját, mely életerővel duzzadt, mindig készen arra, hogy újra virágba borulhasson, minden tavasszal, éreztem kitartását, türelmét, míg kivárja a földben a hosszú, téli, fagyos hónapokat, míg megfagy, megkeményedik körülötte minden, de ő akkor sem adja fel, felvértezve várja a tavasz első napsugarait, hogy enyhülést hozzon és türelmesen kivárja idejét, amikor útjára indíthat egy újabb virágot magjából, aki majd szívja magában minden nap a Nap melegét, várva arra, hogy megjelenjen rajta virág bimbója, érzem a hagyma, dagadó büszkeségét, amint a bimbóból a szirmok egyre inkább kivehetőek, el kezdenek szétválni és gyönyörű virággá fejlődi ki magát.
Éreztem a szellő mozgását, az útját, ahogy hullámzik a bokrok és fák, madarak, virágok, fűszálak közt. Éreztem a fák lombkoronáját, ahogy meghajolnak a szél mozgatására, a leveleket, melyek még nyáron úgy ragaszkodnak a fa ágaihoz, a gallyakhoz, majd az ősz közeledtével, beköszöntével egyre több levél int búcsút e barátságnak és hullik lágyan a földre, ahol száz meg száz levél találkozik és egy új barátság jön létre, ahol csak a levelek vannak, egy avart képezve.
Éreztem a felhőket, szürke gomolyfelhők, melyek a víz súlyától sokkal lejjebb tartózkodnak a többi felhőhöz képest. Vágynak vissza a magasságokba, a többi habkönnyű, hófehér felhőkhöz, ugyanakkor nehéz elengedniük útitársaikat a milliónyi, milliárdnyi vízcseppet, melyek habjaik közé fészkelték be magukat. Ezek a felhők bánatukban egyre sötétebbek lesznek, mígnem sírva fakadnak és sírásukkal könnyezik ki a milliárdnyi vízcseppet, melyek aláhullnak az égnek, búcsút vesznek egymástól, de a felhők és a cseppek is tudják, hogy újra találkoznak majd, most azonban egy másik ismerős találkozás pillanata vár rájuk. A sötét felhők egyre világosodnak, egyre könnyebbé válnak, és újra csatlakozhatnak a többi habkönnyű felhőhöz. Idelent pedig a vízcseppek találkozásaitól cseng az erdő. Rácseppennek egy – egy sziromra, falevélre, fűszálra, majd tovább gördülnek és elérik a talajt, beszívódnak a földbe, számukra hosszabb utazás vár, egy másfajta kaland, míg más társaik tavakba, tengerekbe hullanak, miként azonnal eggyé válnak rég nem látott társaikkal…
Kimerítő volt ez az érzés, mintha ott lettem volna mindegyik találkozásnál, amik az előbb szemem előtt leperegtek, de most visszatértem magamhoz, újra láttam a tulipán szirmait. De most már szerettem volna kibújni kicsit, finom öleléséből. Megköszöntem vendégszeretetét, megsimítottam utoljára, majd a többi tulipán felé repültem. Csodáltam a színüket, milyen intenzívek, egy piros tulipánhoz reppentem, átöleltem, ahogy tudtam szirmait és ringatóztam vele, fejemet szirmára hajtottam és élveztem az érzést. Elbúcsúztam tőle és tovaszálltam, ráhagyatkoztam a szél mozgására, nem erőlködtem… így messzi – messzi kerültem a régi Tündér laktól. Egyszer csak leszálltam a földre, hatalmas fák voltak mindenfelé, óvatosan lépkedtem a talajon, bár finom, puha érzés volt. Jobbra – balra forgattam a fejem hátha meglátok valamit, majd hirtelen a semmiből két tündér bukkant fel, megragadták két oldalról kezeimet és azonnal felszálltak velem a levegőbe.
Nem tudtam mire véljem, meg sem tudtam szólalni a meglepettségtől. Rájuk néztem és csak mosolyogtak. Az erdő belsejében egy dobon szálltunk le, onnan egy völgybe lehetett látni. Káprázatos volt. Tűzrakás volt a völgy közepén és rengeteg tündér állta körbe, miközben lágy zene szólt.
Ránéztem a két tündérre kérdőn. Rám mosolyogtak és csak annyit mondtak, hogy örülnek annak, hogy itt vagyok, ha pedig kedvem tartja, csatlakozzak hozzájuk. Újra lepillantottam a völgyre és most én ragadtam meg a két tündér kezét és elrepültem velük a völgybe. Odalent megöleltük egymást, majd beálltunk a körbe. Otthonos érzés volt, jó volt velük. Másnap hívtak játszani a közeli mezőre, elhangzott a tulipán szó is. Vegyes érzelmek támadtak fel bennem, öröm, ugyanakkor kétely, hogy ők hogyan játsszák…
A mezőn kiderült. Úgy játszottak, ahogy én is szerettem, így örömmel csatlakoztam hozzájuk.
Kaufmann Alexandra
Kommentek