A Jégcsarnokban volt még egy jéghegy, mely eddig előttem is rejtve maradt. Az egy olyan jéghegy volt, ami saját magát tudta mozgatni, és míg a többit szétolvasztottam ő elrejtőzött és még magasabbra nyúlt, csak erősödött.
Én gyanútlanul bóklásztam a gyönyörű virágos rétemen és csodáltam a tó gyönyörű tükrét és egyszer csak ott termett az a mindeneknél óriásibb trón az alakkal. Az alak tekintete szúrós… kezei is mozogtak a jégalaknak. Karjait széttárta és el kezdett mindent megfagyasztani a réten. Kapkodtam a fejemet, még gyorsan odanyúltam egy – két virágért, hogy legalább azok megmaradjanak nekem. Két szál fehér szirmú virágot sikerült letépnem és megmarkolnom, mikor a harmadikért nyúltam volna, a jégalak kinyújtotta kezét és leszakította előttem a virágot, pedig messze volt a virág, keze mégis elért odáig…
Majd két kezét a trón karfájára támasztotta, arca elé emelte a virágomat, szemeivel szugerált, s közben lassan megfagyasztotta azt a virágot, s mikor már jéggé vált, fogta és kettétörte, majd maga mögé hajította…
Megbénulva álltam előtte, a tóban találtam magam, gyorsan ki akartam úszni, de az alak hatalmas kezeit a tó partjára helyezte és elég volt csak az ujjbegyeivel a tó vizéhez érnie és el kezdett befagyni a tó vize. Jeges hidegség közeledett felém, körbe járt és nem bírtam tovább úszni, belefagytam a tóba… Végzetesnek éreztem, innen nincs menekvés, mindjárt engem is jéggé változtat… már éreztem is, ahogy kezeim is elgémberednek, az oldalam is egyre fagyosabb lett és közeledett a fagy a szívem felé, jégkristályok hatoltak belém, melyek belülről sebeztek, éreztem éles karcolásaikat, ahogy kúsznak fel a szívem felé… a jégtüskék százai akaszkodtak meg bennem, volt amelyik áttört a bőrömön is. Már kívülről is tele voltam hegyes jégdárdákkal, meg nem bírt volna közelíteni senki…
A jégdarabok pedig csak haladtak a szívem felé. „Csak azt ne! Csak azt ne fagyaszd meg!” Először csak magamban esdekeltem, majd rákiáltottam a jégalakra, hogy: „Hagyd abba!” De ő csak nem tette, még nagyobb erővel küldte felém a belőle áradó hidegséget, sőt fújt egyet és számat is betapasztotta, hogy szóhoz se jussak…
„Úr Isten, ez nem lehet! Ennek nem érhet így vége!” Nem, nem akarom. A rétemet akarom a virágokkal és az erre járó emberekkel! A napsütéssel! Akarom!!!
és szétrobbantak rólam a jégdarabok, testem körül repedezni kezdett a jégpáncél és újra tudtam mozogni, még megszólalni nem, de mozogni tudtam, el kezdtem hátrálni kifelé a tóból. A jégalak megdöbbent és égtelen haragra kelt, kezeit feje fölött összecsapta és villámokat hívott le az égből, majd égtelen mennydörgés uralta a teret. De én akkor is kimásztam a tóból, karjaim még merevek voltak, de kievickéltem, lábaim remegtek a hidegtől, de felálltam. Lassan megfordultam és a jégalak felé néztem: „Én megszüntetlek! Rajtam többé nincs hatalmad!” – mondtam és szavaimat mögülem jövő fénysugár követte. nem tudtam hirtelen mi ez és honnan jön, de tudtam, hogy ez segít. Még egyszer kimondtam, de már az alaknak szegezve és bizonyossággal, hogy: Rajtam többé nincs hatalmad!
Felé nyújtottam kezeimet, hogy segítsem a fénysugár útját és rászegeztem, tenyeremből meleg áradt kifelé és kívántam, hogy felolvadjon minden, mi körülöttem van. Átmentem a tó túloldalára a jégtrón elé álltam, az alak értetlenül nézett rám, mint egy bolondra, amiért megmertem közelíteni, amiért megkérdőjelezem uralmát…
… csak lehajtottam a fejem, a trónjára tettem a kezem és hagytam, hogy olvadjon…
… és olvadt, el kezdett olvadni a jégtömb, először csak csepegett róla a víz, a jégalaknak mintha homlokáról folyna a víz, odatettem jobb tenyeremet is, nekinyomtam mindkét kezemet a jégnek és csak melegséget éreztem. Hátamat, kezemet átjárta a forróság, a fény által, ami mögülem jött és tenyerem, amint a jéggel érintkezett narancs színben izzott.
Olvadt és olvadt, majd egyszer csak gejzírként csapott fel mindaz a víz, mely egyszer jégtömbbé állt össze ezen alak körül, felcsapott és az alak óriásit zuhant… Megkönnyebbültem, térde estem hirtelen én magam is, de rögtön felálltam. Apró volt, nagyon, úgy nem bírt ott lenni és egy szempillantás alatt köddé vált.
Megfordultam abba az irányba ahonnan a fény jött és a Nap állt előttem a távolban. Széttártam karjaimat és ittam magamba fényét. Végre. Furcsa érzés volt. Szabad voltam. Hirtelen nem is tudtam mihez kezdjek, aztán a távolban egy alakot láttam meg, aki közeledett felém. Újra. Emberek. A rét újra teli lett fehér virágokkal és sok –sok más színűvel is, a víz tükre újra kisimult. Nyugodt lett a táj újra. Körbenéztem és örültem, egyre többeket láttam meg. Eddig is itt voltak? Olyan mintha ők eddig is itt lettek volna, csak a tróntól nem láttam őket… hagytam, hogy ne lássam őket. De most már jó látni, látni őket, akiket eddig észre sem vettem… Közeledtek és én is közeledtem feléjük, mert már láttam őket.
Testemet melegség járta át, lehajoltam és a földre tettem két kezemet és hagytam, hogy a melegség átjárja egész földemet, a rét minden zeg – zugát, és hogy ott maradjon egy izzó, narancs szín ragyogás közvetlen a földfelszín alatt, hogy soha többé ne emelhessek jégtrónokat.
Kaufmann Alexandra
Kommentek