Átléptem egy kapun, magamra néztem, s bőröm fénytől izzott. Csodálkozva néztem magamra, hogy mi is történt velem…? Örültem végtelenül, majd kiugrottam a bőrömből, de nem értettem mitől is fénylek így. Felnéztem hirtelen és fekete ajtókat láttam magam körül, ruhám ujjából egy marékra való aranyló kulcs csúszott a kezembe. Nem tudtam mit kezdjek velük, de újra a fekete ajtókat néztem, gondoltam is, hogy nem lehet, hogy ezek a sugárzó kulcsok nyitják ezeket a sötét, komor ajtókat…
Esteledett a mezőn, és a fekete ajtók sem segítettek a könnyebb tájékozódásban, én viszont fénylettem! Jutott eszembe, s jobb kezemre pillantottam, de ujjam végei már nem fénylettek úgy, mint az imént… Megrémültem ettől. Biztos ezekkel az ajtókkal kell csinálnom valamit, gondoltam, s a temérdek kulcs közül kivettem egyet és a legközelebbi ajtóhoz szaladtam, az arany kulcs nem fordult el a zárban, de nem mondtam le az ajtók kinyitásáról… öklömbe szorítottam az aranykulcsot és az is feketévé vált egy idő után, így már ki tudtam vele nyitni az ajtót. Még fénylettem, be akartam világítani fényemmel a sötét ajtón túlra, de minden rettentő fekete volt odabenn, ami elnyelte fényemet. Csak egy kuporgó lényt láttam a szoba sarkában, a fekete falak között, s már a mezőre is sötétség borult. Egyedül az én fényemtől láttam még valamit a tájból, de nem tudtam meddig tart ki, de addig is minél több ajtót ki szerettem volna nyitni, hogy kijöhessenek azok, akik odabenn ragadtak.
Az első ajtóhoz léptem, s intettem a benn kuporgó lénynek, megálltam az ajtóban, bíztam benne, hogy legalább a küszöbig eljön, hogy megérezhesse a mező illatát és onnantól kezdve már biztos ki akar magától is jönni. Hívogattam, de csak nem jött, nyitva hagytam neki az ajtót, hátha meggondolja magát. Rossz előérzetem támadt, el kezdtem hátrálni az ajtóból… az ajtók körbevettek úgy éreztem, pedig csak egy félkörívet írtak le, ahogy egymás mellett álltak. Tekintetemet mégsem bírtam róluk levenni, megrettenve álltam ott a sötét mezőn… oldalra pillantottam és az első szobából mocorgásra lettem figyelmes, egy göcsörtös, szürke, hosszú ujj csalogatott befelé, amihez egy sötéten izzó szempár is társult. Mindeközben a többi ajtó is kitárult, mérhetetlen sötétség áradt ki belőlük, és a következő pillanatban becsapódott mindegyik, kivéve egyet, a legelsőt. Odaszaladtam és azt én csuktam be, de ekkor a Gőg rekedt, érces hangját kezdtem el hallani, folyamatosan mormolt bele a kulcslyukba, odatettem gyorsan kezemet, hogy elhalkítsam, de akkor éles karmát éreztem a tenyeremen…
Förtelmes volt. Összecsúsztam az ajtó előtt, testem már nem, hogy nem fénylett, bőröm olyan fekete volt, mint a körülöttem lévő ajtók…
Kiutat akartam innen, de egyre szűkebb lett minden, már nem a mezőn voltam… fejem fölött fekete mennyezet, körülöttem fekete falak, már nem láttam mást csak a sötétséget…
Egyetlen ajtó sem volt a szemem előtt, egy verem volt az, ahová juttattam magam, egy sötét, fekete verem, ahol a szörnyű lény, gúnyos hangja csak még inkább felerősödött, csakúgy visszhangzott:
„Ne felejts el engem! Én is itt vagyok! Velem mi lesz? Örömködsz, igen?! Én meg maradjak a sarokban egy életre?! Azt hiszed, boldogulsz nélkülem?! Hát nézd csak hova jutottál, egy sötét ajtó nélküli verembe! Azt hiszed, félre állíthatsz, csak úgy minden következmény nélkül? Még ablakot se kapsz! Nem hagyom, hogy láss kiutat innen! Ebből másszál ki, ha olyan jó vagy, nélkülem!…”
Vég nélkül csak mondta és mondta és mondta…
Bár ő ablakot nem adott, én azért megajándékoztam magam egy apró, pici ablakkal, igaz rácsok voltak rajta, de láttam a rét virágait legalább… az ablak alá ültem, hogy érezzem a friss szellőt, ami a rét fűszálait simogatja odafenn… behunytam a szemem, én is újra ott akartam lenni, fenn, érezni bőrömön a Nap áldásos melegét, ahogy a sugarai elérik bőrömet, ahogy a fák levelei közül, mint az arany, megcsillan fénye. Látni akartam újra a Napot, a világot, ami körülvesz, a pillangók táncát, ahogy virágról virágra szállnak, amint megpihennek egy –egy szirmon, és bársonyos szárnyuk színekben pompázik. Szerettem volna… ahogy a természet szépségén merengtem, arra lettem figyelmes, hogy az idegesítő hang elhalkult, még foszlányok elértek hozzám, de akkor felnéztem a fejem fölé, és már nem láttam a fekete falat a fejem felett!
Csodálkozva néztem az égre, hát itt lehetek újra? még körülöttem álltak a falak, alig akartam elhinni, ennyi lenne? Akkor végre kimászhatok innen? amint a kétely újra szöget ütött a fejembe, újra láttam kinőni a fekete falat, ami elzárt eddig a réttől! Közeledett, egyre közelebb ért hozzám, és én még mindig csak ott álltam bambán, néztem a veremre, majd újra az égre. Már épp csak egy rés választott el attól, hogy újra bezáródjon a verem, de akkor megkapaszkodtam a fal peremébe és felhúztam magam. A verem bezárult, de én már nem benne voltam, hanem felette!
Kiterülve feküdtem a fekete fal másik felén, és néztem fel a kék égre, végre, ez az, kikerültem! De amint kimondtam, újabb félelem töltött el, mi van, ha mindjárt kibillen alólam minden és én újra lekerül, sőt már nem is a verembe, hanem még lejjebb a verem alá?
Itt lett elegem! Felkeltem a földről, ráléptem a rét gyönyörű zöld füvére, mely simogatta talpamat. Mérgemben magamhoz hívtam azt a csúf lényt, aki az első ajtó mögül leselkedett rám. Odaténfergett elém, gúnyos arccal nézett rám, majd nyájasan azt kérdezte: Mit óhajtok?
Szájára tettem ujjamat. Most még a derekamig ért, és egyre csak nyújtózkodott, egyre magasabb akart nálam lenni, én viszont kezemet a feje fölé tettem és hagytam, hogy kicsivé váljon. Akkora lett, hogy a kezembe tudtam venni, karmait levágtam, majd pedig mondtam neki, hogy most azonnal bontsa le ezt a fekete vermet itt előttem. Kénytelen, kelletlen, de nekiállt, egy fekete téglarakás lett a veremből a végére. Ott állt a halom tetején és még mindig vigyorgott, épp ki akarta újra nyitni a száját, de nem szenteltem több figyelmet rá, elnéztem fölötte és megláttam a Napot!
Széttártam karjaimat és hagytam, hogy a Nap sugarai feltöltsenek, éreztem, ahogy átjárja testemet a napfény melege. De a napsugaraival, mintha valami más is közeledett volna felém… ugyanúgy fénylett, mint a Nap korongja, szemeimmel nehezen vettem ki alakját… szárnyakat láttam, a madár tollai narancs és arany fényben játszottak. Egyre közelebb és közelebb volt hozzám, nagyon nagy volt, már csak egy hajszál választott el tőle, amikor az a kis Kétkedő apróság megrántotta a lábam. A fény megállt előttem, én hátranéztem, dühös lettem újra. Dobbantottam egyet, hogy a Kétkedő eleressze lábamat és jó messzire sodródjon. Újra előre figyeltem, és beleléptem az elém érkező fénysugárba.
Mintha a Nap sugarait hozta volna el nekem ez az aranyló fénymadár, és belülről melegít fel, minden részemet átjárja. Bőrömön átkúszik, és körbe ölel körülöttem mindent. A Kétkedőhöz is elér e fénysugár, arca megenyhül végre, de tisztes távolból jöhet csak utánam és ekkor felálltam a fekete tégla halomra, majd hagytam, hogy felkapjon a szél. A téglarakás pedig hamuvá lett, volt, elmúlt. Köszönöm.
Kaufmann Alexandra
Kommentek