Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királylány. Kastélya, kis birodalma irigylésre méltó volt a környékbeli királylányok számára. Mindig is azt mondogatták neki, hogy milyen szerencsés lehet, mert neki mindene meg van… igen ám, de boldogsága nem volt felhőtlen a királylánynak. Egy kis időre ő is elhitte, hogy meg van mindene és csak fürödnie kell a boldogságban. Hosszú évek után kedvese is beköltözött hozzá palotájába, s úgy tűnt végre ketten, együtt valami újba, valami másba kezdhetnek, mint ami addig körülvette őket. A királylány kastélyához tartozott egy hatalmas kert is, a királylány szeretett sétálgatni ott. Szőlő – és rózsalugasok alatt bóklászhatott, a rózsa illata elbódított bárkit, aki csak arra járt. Másik része gyümölcsfákkal volt teli, melyek roskadoztak a megérni készülő gyümölcsökkel, s rengeteg más fa, melyek mikor virágba borultak, csodájára jártak a környező falvakból is. Igyekezett a királylány kiélvezni közös életük pillanatait, kedvese kedvében járni, a kerten túlra is kirándulni menni, úgy tűnt kedvese is vele tart ebben az újban…
…igen, úgy tűnt… egészen egy borongós tavaszi napig. Gyanútlanul keltem fel ágyunkból, aznap is, mint mindig kábultan, az álmokkal teli éjszaka után. Kedvesemet, már a reggeliző asztalnál találtam, melyet a szőlőlugasba rendelt aznap. Furcsáltam, tán különleges nap a mai? Én felejtettem el valamit? Bizonytalanul ültem le mellé az asztalhoz, s ő kivirult arccal köszöntött engem.
-Mitől vagy ilyen izgatott? – kérdeztem tőle.
– Úgy döntöttem szívem, hogy egy időre elutazok, mert nekem el kell mennem.
– De mi történt? – megrökönyödve a hallottak után, ismét csak ezt tudtam kérdezni.
– El kell mennem, ennyi. Nem tudok mást tenni. Ugye, megérted? – kérdezte.
– Akkor, ez ennyi? El van döntve? Mit tehetek, hogy másként dönts?
– Hát, én itt maradok, ha te szeretnéd, ha nem szeretnéd, hogy elmenjek…
Mondta ezt a szájával, miközben azt éreztem, hogy kiabálja: Engedj el, had menjek! menni akarok… én pedig a számmal kimondtam, hogy persze, támogatlak, menj csak, miközben azt kiabáltam ne menj, maradj… Ne hagyj itt!…
Egy kapaszkodót szerettem volna kérni tőle legalább, hogy lássam meddig kell kibírnom. Egy év, volt rá a válasz. Még ebbe is beleegyeztem… hogy állítólag utána könnyebb legyen mindkettőnknek…
Ő előkészült az útra, elköszönt, s elment. Én pedig ott álltam palotám közepén… aztán rádöbbentem, hogy nem is olyan rossz ez, rendezek egy fergeteges álarcosbált a palotában, s felvidulok egy – kettőre. Mindenki nagyon jól szórakozott, de én egyre sűrűbben sétáltam az ablakhoz, s vártam…
Egy nap kisétáltam a kertbe, gondoltam jól jön egy kis levegőváltozás, de kezdett az egész táj megváltozni, egyre kevesebb gyümölcsöt láttam a fákon, s amik megmaradtak azok sem lettek érettebbek tavasz óta, pedig már javában az őszben jártunk. Ettől megriadtam, s visszaszaladtam a palota legnagyobb ablakához, amin keresztül hónapok óta csak nézek kifelé. Már egy szék is oda volt készítve nekem… ismét lerogytam rá, kezeimet a párkányra tettem, s fejemet ráhajtva bámultam ki az ablakon, s vártam.
A bálok elmaradtak, a kastélyban egyre nagyobb volt a káosz, de én ezzel mit sem törődve csak vártam… átadtam magamat a fájdalomnak. Oly sötétség járt át, melytől még a nappalok is éjszakáknak tűntek…
Egy téli napon viszont felkerekedtem, s kimozdultam kastélyomból. Felöltöttem legszebb ruhámat, anyaga selymes, s lépteimre lágyan lebegett a szélben. Elindultam a lugasaimon keresztül, a gyümölcsfák mentén, s átléptem birodalmam határán. Mentem, csak előre, tudtam, hogy ha most töretlenül végig megyek ezen az úton, ami az én szemeim előtt is épp egy –egy pillanatra mutatja csak meg magát, akkor valami megmozdul, valami elindul…
Egy városhoz értem, rengeteg faház épült egymás mellé, kisebb – nagyobb. Zsúfolásig tele volt a város épületekkel… én el kezdtem keresgélni az utat a házak sűrűjében, amikor hirtelen megtorpantam az egyik előtt. Két lámpás égett ajtaja mellett, bekopogtam. Az ajtó magától kitárult. Átléptem a küszöbön és máris úgy éreztem egy másik világba csöppentem, de mégis ismerős volt…
Saját kertem ez, döbbentem rá. De alig akartam hinni a szememnek, az eddig virágzó és gyümölcsöző fák, mind vihar vert száraz kórók voltak, némelyikbe a villám is belecsapott, s szénné égett. A szőlőlugas fürtjein a szőlőszemek, mind aszottak voltak, s a rózsabokrok! A vörös rózsák szirmai kifakulva hullottak le a földre, már nem volt illat, mi elbódítson. A kastély helyén pedig egy szegényes kis kunyhó állt, egy iszonyatosan apró kis ablakkal… így látva, el nem tudom képzelni, hogy láttam ki rajta…
Megfordultam, s egy férfi közeledett felém. Szemei összehúzva, arcán ráncok, fáradtság ült ki arca minden vonására. Odaért hozzám. Mikor rám nézett, szúrós tekintete enyhült, szája mosolyra húzódott. Felkapott, s megölelt.
De ölelése fájt, mert mellkasa kőkemény volt. Kemény, mint a szikla és ez fájt nekem is. Körbenéztem újra, de a táj nem is zavart már, hisz tudtam, hogy újra tudom ültetni e fák és bokrok magvait, de hogy a sziklával, amit magam előtt láttam, mit kezdjek, ötletem se volt. Próbáltam erővel, odavágni neki, határozottan, megmutatni neki, hogy igenis elég erős vagyok. Szerettem volna széttörni, azt a kőkemény sziklát a mellkasán, hogy apró darabokra essen szét, és ő kiszabaduljon végre. Olyan erősnek, szilárdnak mutatta magát mindig is… de rájöttem, mitől lett mellkasa kőkemény, hiszen mások is csak erővel fordultak felé, tán volt ki neki is ment… ő ezért sziklát emelt szíve fölé, hogy megvédje azt.
De én nagyon szerettem volna hozzáférni a szikla alatt lévő emberhez… Kértem tőle, hogy csak pár nappal tovább maradjon itthon, mint máskor, és arra kértem, hogy feküdjünk le a fűbe a kék ég alá. Lefeküdtünk, s mellkasára hajtottam fejemet. Éreztem keménységét, hát ezért kerülték mások, mert e keménység elriasztotta őket. S ez taszított eddig engem is. De úgy döntöttem, hogy most kitartok és ott maradok, és csak ölelem és szeretem őt.
Szemeimből folytak a könnyek… folytak könnyeim, mik csak legördültek kemény mellkasán… eleinte, de aztán egyik pillanatban egy új könnycsepp utat talált, elindult a szikla belseje felé, megtalálta réseit, és a réseken keresztül eljutott a szívéig, és rácseppent. Ettől ő hirtelen megrándult, új volt számára ez az érzés… viszont míg ő barátkozott az érzéssel, egyre több könnycsepp szivárgott a sziklába és ezek a meleg könnycseppek el kezdték szétmállasztani a sziklát! Mígnem, elveszítve minden szilárdságát, még a legapróbb porszem is legördült szívéről, és mellkasáról. Ezután vet egy nagy lélegzetet és kinyílt, mellkasa egyre puhább lett és ahogy ő egyre könnyebb lett, már nem fájt nekem sem.
A táj is megváltozott körülöttünk, s szebb volt, mint valaha. A füves mezőt virágok tarkították, a rózsák szirmai vörösen izzottak a csillogó napfényben. Illatuk átjárta az egész határtalan erdőt, merthogy ez a táj, már nem kert volt többé. Élettel töltődött fel a táj is, mókusok szaladgáltak a fákon, madarak csiripeltek az ágakon, és méhék szorgos zümmögését hallottuk a távolból. A fákról érett, zamatos gyümölcsök lógtak le, mind arra vártak, hogy megízleljük őket. Oda is sétáltunk közösen az egyik almafához és egy óriási, kerek piros almát szakítottunk le együtt.
Fogtuk kezünkben, majd az alma kibillent kezünkből, gurult le a lejtőn és egy ajtónak koppant. A következő pillanatban az ágyamban találtam magam, amint álmomból riadtam fel.
Felébredtem, s akkor rájöttem, hogy ehhez én egyedül már kevés vagyok. Ez az a pont, ahol el kell engednem az irányítást, ami eddig sem az én kezemben volt, csak azt hittem… A másik döntése felett nincs hatalmam, az ő változásáért neki kell tennie, és neki kell eldönteni, hogy egyáltalán a változást választja…
További merengés helyett inkább kisétáltam az erdőbe és el kezdtem gondosan ápolni, táplálni a virágokat, a gyümölcsfákat, s közben vártam, hogy választ kapjak. De azt is tudtam, hogy sokáig már nem maradok e fák között és nem fogok sokáig e lugasok alatt sétálni, mert tovább megyek új erdőket, fákat, virágokat s lugasokat felfedezni…
Kaufmann Alexandra
Talentumok.com
Kommentek