Havazott, a szél csak úgy süvített, kabátomat szorosan összehúztam magamon, s így szedtem a lábaimat egy úton, a körülöttem lévő világból nem észleltem semmit, csak a kavargó hópelyhek táncát, mely egyre zavarosabb lett. Hogy hová indultam? Magam sem tudom, én csak mentem, hogy valamit elérjek, de fogalmam sem volt arról, hová tartok… az utat egyre vastagabb hóréteg lepte el, összeolvadt a tájjal. Rossz előérzetem támadt, megálltam, körbenéztem, szürkeség vett körül. A természet egyre zordabb arcát mutatta meg nekem, hirtelen forgószél támadt, a hópelyhek vadul cikáztak, már nem pelyheknek látszottak… nagy hótömeggé álltak össze, felemeltek, belekerültem a forgószél közepébe…
Tehetetlenül forogtam a széllel… majd a forgás abba maradt, és a hótömegről a földre estem, de nem akárhová. Egy hatalmas kapu állt előttem. Itt is hó borított mindent, a kaput úgy láttam, mintha az egekig nyúlna. Kék volt, tömör anyag, amit védett az pedig a jeges kastély lakói voltak. A kastély falának jege opálos volt, átlátni rajta nem lehetett, aki belenézett az egy csúf önmagát láthatta meg. Ha egyáltalán rájön, hogy az a saját tükörképe, mert oly torzképet mutatott a kastély jégfala. Sokan azt is hitték, hogy a kastély szörnyei néznek vissza rájuk, s nem jöttek rá, hogy saját magukat látják.
Így hát a kastély körül a táj kietlen volt, mindenki jól elkerülte, nehogy valami szörnyűség érje őket.
…és én pont ennek a kastélynak a kapuja elé kerültem.
Nagy nehezen felhúztam magam a kapu kilincsébe kapaszkodva, majd a kapura tettem a kezemet. Be akartam nyitni, de csak nagy erőfeszítések árán tudtam résnyire eltolni, átpréseltem magam a résen, hogy bejussak. Ahogy benn voltam, a kapu, zengő robajjal becsukódott mögöttem. Egy teremben álltam… óriási volt. Egy szobor csarnok volt, a fal két oldalán sorakoztak az égbe nyúló jégszobrok. Láttukra vegyes érzelmek fogtak el. Nem is bírtam állva maradni, térdemre estem, s fejemet előre hajtottam… csodálat, tisztelet, vágy a nagyságukra, s félelem dúlt bennem, hogy hátha megsértem őket. Azt sem tudtam melyik előtt hajoljak meg előbb.
Valamelyikkel csak el kell kezdenem, gondoltam, így hát a jobb oldalon lévő legelső szoborhoz fordultam. Kristályok milliói kapcsolódtak egymásba, megalkotva a gigantikus szobrot. Trónon ült az alak, tartása méltóságteljes volt, szilárd, stabil, ami meg nem inoghat soha.
Ezután a baloldalihoz fordultam, térdre ereszkedve fejet hajtottam előtte is. Csodaszép, finom, karcsú vonásai voltak, kedvességet mutatott. Mélységes tisztelettel hódoltam előtte, miközben gondolataimmal magamat ostoroztam. Ostoroztam, mert tudtam sosem tudom elérni azt a magasságot, amivel a szobor rendelkezik. Mintha valódi korbácsütésekkel kényszeríteném magam térdre, mély sebeket okozva saját magamnak, hogy a földdel váljak egyenlővé. Düh, harag gyúlt fel bennem! Utáltam magamat, amiért tudtam, hogy olyan, mint ez az alak itt előttem, sohasem lehetek! Ezért minden próbálkozást, hogy önmagamból kihozzam a legszebbet értelmetlennek éreztem! Hiszen, ha már minden tőlem telhetőt megtettem és már a legszebbet mutatom magamból, akkor sem leszek olyan szép, mint ez az alak itt előttem!
Éreztem, hogy szemeimmel szikrákat tudnék szórni, körbenéztem a teremben. S már nem tudtam csodálni a szobrokat, mert egyre csak nyomasztottak. Minden egyes jégszobor súlyát magamon éreztem… mázsás súlyként nehezedtek rám jelenlétükkel. Míg végül torkom szakadtából, dühöm adta erőmből azt nem kiáltottam: ELÉG!!! Egyik kezemet a szobrok felé tartva, a kapu felé vonszoltam magam, igyekeztem, nehogy újra rám telepedjenek.
Kijutottam, levegő után kapkodtam, de odakint hóvihar dúlt, vissza kellett mennem a terembe, a viharral nem tudok mit kezdeni, de a szobrokkal éreztem, hogy tudok. Kifújtam magam, kihúztam magam, szembe fordultam a kapuval, ismét rátettem a kezem, de most könnyedén kitárult a kapu mindkét szárnya. Nem került erőfeszítésembe.
Ott álltam a szobrok előtt újra, de más volt az érzés is. Türelem, békesség, elfogadás és szeretet járta át minden sejtemet, minden gondolatomat. Finom és lágy, de biztonságos érzés volt.
Odaálltam a legelső szoborhoz, kezeimet a jégtrónra tettem, s a trón egy szempillantás alatt milliónyi, apró darabban széthullott, és az apró jégkristályok azon nyomban elolvadtak, folyékony vízzé váltak… Az alak, mely a trónon ült, lehuppant a földre, a szilárd és stabil jégréteg lepergett róla, és a víz a kapun át zúdult kifelé a teremből. Ezután meg tudtam látni az emberit, megláttam ki lakozott eddig az általam felépített jégréteg mögött. Ugyanolyan volt, mint én, ugyanakkora. Megörültem neki, rég nem láttam őt, megöleltem s újra köszöntöttük egymást. Örültem, hogy így láthatom őt. Ezután ő kisétált a kapun, utána pillantottam, és ekkor a vihar már lecsillapodni látszott odakinn.
A baloldali szoborhoz fordultam, még egyszer végignéztem a kecses jégalakon, fejemet megingattam, majd kezeimet a trónra tettem. A meleg, mely kezemből áradt, pillanatok alatt átjárta a trónt, mely óriási víztömeggé változott. A víz áthevült, kezeimet felfelé irányítottam, s így a trón, forró vize megolvasztotta a jégalakot. A víz pedig hömpölyögve hagyta el a termet, nem maradt más utána, csupán egy szürke, törékeny lény. Ugyanakkora volt ő is, mint én, de mégsem voltunk összehasonlíthatóak, ő más volt, mint én, s én más voltam, mint ő. Két külön világ. A lény távozott a teremből, s én mosolyogva néztem utána. Ezután ránéztem a többi szoborra, s tudtam, hogy rájuk sem lesz szükségem már. Mindegyik mellett, ahogy elhaladtam kezeimmel megérintettem őket, és már csak a vízáradatot láttam magam mögött kizúdulni a kapun. Semmivé váltak.
Egyedül álltam a jégterem közepén. Felnéztem, s közben körbejártam, hát ezt teremtettem… sajnáltam a percet, mikor megalkottam, de hálás voltam, hogy véget vethettem ennek.
Kisétáltam a teremből, a kapuk bezáródtak mögöttem. Kezeimet a kapura tettem, mely egyre forróbb lett, izzott, majd a forróság a kastély minden részét, zugát és sarkát elérte; mint egy gejzír csapott fel és vízként hullott alá. A hó borította tájból virágos rét lett, közepén egy kristálytiszta vizű tóval. Belenéztem a tó vizébe és magamat láttam, valójában. Olyannak láttam magam, mint amilyen vagyok, már nem egy torzkép nézett vissza rám.
Azóta ez a táj egyre népszerűbbé vált, sokan meglátogatják a tavat, hogy benne megláthassák valódijukat.
Kaufmann Alexandra
Kommentek