A napfelkeltével született. A Nap korongja izzani látszott, narancs, rózsaszín fényár színezte az eget. A Nap hajnali, lágy fényéből született meg ő, akire nem számított senki.
S kik voltak azok, kik közé leszületett? Ők a Dandár erdő lakói voltak, apró, de tömzsi törpék voltak ők. Súlyos lépteiktől megrezzent a közelükben lévő összes fa, bokor, virág, s fűszál. Nem voltak ők mindig ilyenek, sok – sok évvel ezelőtt még manóknak hívták őket, könnyedén szökelltek egyik fáról a másikra, sőt volt köztük olyan is, kit a levelek is elbírtak, akkor még úgy hívták erdejüket: Pille.
Ám időről – időre megszegtek egy fontos törvényt, hogy e könnyedséget nem sajátíthatják ki, meg kell tanítaniuk erre más erdő lakóit is. A manók viszont egyre dölyfösebbek lettek, , mígnem eljutottak arra a pontra, hogy senkivel nem kívánták megosztani eme tudásukat. Sőt, erdejük köré vastag falat kezdtek felhúzni, hogy senkinek még esélye se legyen velük kapcsolatba kerülni. A fal csak nőtt – nőtt, s csak ők szökellhettek ezen túl, gondolták, s e különlegességüktől büszkeségük az egekig szökött.
Az égiek éppen egy tanácskozásukat követően jól megérdemelt pihenőjüket élvezték a felhők lágy habjai közt, mikor valami alulról egyszer csak el kezdte nyomni hátukat. Zavarodottan álltak fel, és néztek egymásra, hogy mi lehet az, mi megzavarja őket idefenn, ahol minden finom és békés. Egyikőjük letérdelt a felhőre, széthúzta habjait, s a manók büszkeség – kősziklája tört felfelé. Összeültek az égiek, s megtanácskozták mit tegyenek, hogy ezt megállítsák. A döntés megszületett, s ekképpen hangzott:
„Pille erdő manói veszítsék el könnyedségüket, míg e tudás használatához szükséges erény újjá nem születik szívükben.
Segítőket küldeni fogunk hozzájuk, ezzel adva nekik esélyt a változtatásra, de változniuk nekik kell, ha a lehetőségeket elszalasztják, azért a felelősség őket terheli.
Kívánjuk, hogy e kősziklát omlasszák le, s újra szökellhessenek a manók, másokkal együtt!”
Idővel az összes manó elvesztette képességét, külsejük megváltozott, s már az erdejüket is másként hívták: Dandár erdő.
Hát ő hozzájuk érkezett a napfelkeltével az újabb segítő. Törpe külsőt kapott, hogy könnyebben befogadják, de belül ő teljesen más volt, egy több százéves manó bölcsességével érkezett. Ő volt Harmat, csecsemőkorában az egyik törpe talált rá egy hajnali sétáján, s harmatcseppek fogták közre a csecsemőt, így Harmat lett a neve, de neve ne tévesszen meg senkit, Harmatban igenis nagy erők rejtőztek. A törpét Dalánnak hívták, ki befogadta a csöppséget, s sajátjaként nevelte.
Harmat izgága törpe volt, sokkal mozgékonyabb társainál, nem is nagyon tudták követni, ha megfeledkezett magáról. Mindig lassítania kellett, ha a többi törpével együtt akart játszani. A legtöbbször így is tett, de egy napon, hajnalban kiment az erdőszélre, a fal közelébe, hogy ott kedvére futkorászhasson. S ekkor vidám volt, nagyon:
- Juhúúú!!! Ez kell nekem! Szabadon futni a széllel! Imádom! Minden nap kijövök ide, mert ez fantasztikus!
Valóban kijártam attól a naptól fogva az erdőszélre, mintha csak gyakoroltam volna, valamire, amihez ez majd kell, ez a szárnyalás a széllel… Egyszer mikor már a fák lombkoronái közt szökelltem egyik fáról a másikra, megálltam egy pillanatra. Az előttem lévő kőfalra meredtem, néztem hol lehet a vége, de nem láttam. Ezek a fák is oly magasak, akkor hová nyúlhat ez a szürkeség, s miért? Azt mesélték az öreg törpök, hogy még az ő dédapáik dédapái emelték fel e falat. Eddig elfogadtam, mert amióta csak az eszemet tudtam, ez a fal itt volt, gondoltam biztos jó okuk volt, hogy ezt tették, de most valamiért mégis egyre kíváncsivá tett, hogy mi bújhat meg a fal mögött…
Úgy döntöttem, én átrepülöm ezt a falat, kiderítem mit rejtettek el mögé. De egy valami nem hagyott nyugodni, biztos a többiek is képesek lennének ilyen könnyedén járni – kelni az erdőben. Szegények, szinte cammognak, nagyon fáradékonyak, pedig sokat alszanak. Néha elmerengek, hogy én nem működök – e jól… de hogy lehetne ez rossz, mikor közben oly jó érzés nekem. Biztos meg tudják ők is tanulni! Megyek is, szólok nekik, hogy jöjjenek velem és gyakoroljunk együtt.
Szaladtam hozzájuk sebesen, kikürtöltem a törpéknek, hogy tartsanak velem… szörnyű ötlet volt… felháborodtak, kiabáltak rám, miként járhat ilyen gondolat az én fejemben… Dalánt is megszidták, hogy fogadhatott be egy ilyen elfajzott törpét. Dalán szemeiben kétségbeesés, csalódottság, és bánat vegyült, majd könnyek csordultak végig arcán. Mélységesen fájt nekem a tekintete, felé nyúltam, hogy elérjem kezét és elmagyarázhassam neki, mi ez az egész, de a többi törpe körülfogta és elvitték onnan, ő pedig hagyta…
Elfordultak tőlem Dandár erdő lakói… búsan, megtörten hagytam el az erdő közepét, s úgy döntöttem hagyom őket lecsillapodni, míg én tovább szökelltem egyik fáról a másikra. Élveztem a gyakorlás minden pillanatát, egyre feljebb és egyre könnyebben szökelltem, már – már suhantam, mint lágy szelő a fák lombjai közt.
Egy tavaszi reggelen, sátramból kilépve ismerős arc állt velem szemben. Meglepődtem hirtelen, majd rég nem látott pajtársam nyakába borultam örömömben.
-Hát eljöttél meglátogatni?
-Jaj, kedves Harmat, már úgy hiányoztál, nem bírtam tovább, el kellett jönnöm, már nem állhattam a törpék újabb és újabb szabályait. Mióta eljöttél, miden csak súlyosbodott. Törvényt hoztak az Öreg Tizek (a Dandár erdő törpéinek legidősebbjei), hogy ki veled szóba áll. azt száműzik. Ráadásul, mindenkinek egy súlyos kövekkel teli zsákot kell cipelnie a hátán, még éjszakára sem vehetjük le. Azt mondják, az igazi Dandár törp, akinek a legerősebben reng talpa alatt az út, s ezért kellenek a kövek.
-Drága barátom, hogy segíthetnék? Végül miért is jöttél ?
-Taníts meg engem is Harmat, így szökellni, ahogy te, én is szeretnék úgy suhanni. Ami egykori otthonunkban zajlik az téboly! Segíts, kérlek.
-Örömmel teszem! Gyere, menjünk együtt.
Így csak még izgalmasabb volt a tanulás, barátom gyorsan fejlődött, de nem csak ő tanult, volt rengeteg dolog, mit én sajátítottam el tőle. Vágytam arra, hogy többen legyünk, hogy egymástól tanulva mind színesebbé váljunk, s oly sok színben pompázzunk, mint a hajnali égbolt napfelkeltekor. S csodák, csodájára egyre több, rég nem látott játszótársunk csatlakozott hozzánk.
De Dalán sorsa nem hagyott nyugodni, ki évekkel ezelőtt befogadott, oly súlyos zsákot cipeljen, mint amiről a többiek mind meséltek… Ezért hát egyik éjszaka belopóztam hozzá, szerettem volna megmutatni neki, hogy is élek én. Elhívtam az erdőszélre, hívtam, hogy látogasson meg, erre ő:
-Jaj, Harmatkám, nem tehetem én azt! Nem hagyhatom itt az otthonom. Gyere vissza te is, félretettem neked egy zsákot, hogy ha visszatérsz, odaadhassam neked, úgy újra biztos befogadnak. Gyere vissza, nem biztonságos odakinn, gyere vissza ide! Itt biztonságban vagyunk.
…rámosolyogtam, drága Dalánra, megingattam a fejem, hogy én nem veszem fel azt a zsákot. Mielőtt háza ajtaját becsuktam volna, megfordultam, ő a lámpás pislákoló fényénél ült, öreg fa asztalánál, a következő szavak hagyták el ajkaimat suttogva:
-Majd gyere, ha készen állsz, s lásd meg, hogyan élek.
Becsuktam magam mögött az ajtót, s egy lágy, meleg nyári szellő finom ölelésében jutottam ki újra az erdőszélre.
Közösségünk egyre bővült, már nagy szükségünk volt arra, hogy átérjünk a falon, az erdőszélen már nem fértünk el. Egy őszi estén döntöttünk úgy, hogy nem várunk tovább. Bár voltak köztünk kezdők, de arra jutottunk, ha összeadjuk erőnket, egyszerre képesek leszünk rá. Kora hajnalban gyülekeztünk a fal előtt. Izgalom, várakozás volt mindegyikőnkben. Egymás mellé álltunk, mindenki belenézett a mellette álló szemébe… elszántságtól izzó tekintetek találkoztak akkor, majd összekulcsoltuk kezeinket, s mintha a szél kapott volna fel minket, át a fal felett. Elértük, majd a másik oldalán ereszkedtünk lefelé, amikor szemgyönyörködtető látvány tárult elénk. Amint a Nap kelt fel arany fénnyel festette meg az égboltot, s árasztotta el az erdő fáit, a leveleket, fűszálakat.
Amikor földre értünk csend ült a tájon, de csupán a perc töredékéig, mert a megdöbbenésből felocsúdva, mindenki örömujjongásba tört ki. Ettől a pillanattól kezdve, mindegyikőnk, mint a pille, oly könnyűek lettünk.
Akármerre is jártunk, mindenhol így fogadtak:
-Megjöttek a manók! Itt vannak végre a manók!
Nem értettük először, hiszen mi a törpék erdejéből jöttünk, de legbelül már éreztük, hogy mi sosem voltunk igazán törpék, mi manónak születtünk.
Egy nap meglepő dolog történt, egy levélen ringatóztam, amikor ismerős hang szólított meg:
-Harmat, eljöttem, hogy lássalak.
Végigfutott rajtam a hideg, amint felfogtam, hogy kihez is tartozik ez a hang, lecsusszantam a levélről, s odaszaladtam hozzá. Dalán volt az. Hosszasan beszélgettünk, elmesélte, hogy miként törték át a kőfalat a többi társával, csak az Öreg Tízek maradtak az erdőben. Dalánnak és társainak is megmutattuk a manólétet, majd úgy határoztunk, együtt minden visszamegyünk az egykori manólakba, leomlasztjuk a falat, s így bárki eljöhet hozzánk. Fogadalmat teszünk, hogy egy manó sem zárja többé el magát az óriási erdő egyik lakójától sem.
Visszatértünk, az Öreg Tízek még egy ideig zsörtölődtek, de nemsokára ők is egyre kíváncsiak lettek…
Az erdő körüli falat, mintha a föld nyelte volna el, ami a megkönnyebbülést hozta el minden manó számára.
Így pedig már az égiekhez sem volt kőszikla, mi elérjen…
Kaufmann Alexandra
www.talentumok.com
Kommentek