A buszmegállóban állok, hideg van, nagyon fázom, aztán gondolok egyet és nem a hidegre koncentrálok, hanem a szélre. Lágyan fújt, az érzésre figyeltem, ahogy simogatta az arcomat…
Aztán hirtelen jön egy elsöprő érzés, mely szavakba nem önthető, csak azt veszem észre magamon, hogy azt mondogatom:
„Köszönöm! Köszönöm, hogy emberként Élhetek itt a Földön! Köszönöm, hogy érezhetek!” Annyira örültem, a tudattól, hogy mindennek a csodának, amit földi életnek nevezünk, én is a részese lehetek!
Közben nézem a körülöttem lévő látványt, 10 emeletes háztömböket látok magam körül, de nem a régi véleményt váltja ki belőlem, hogy milyen sivárok, nyomasztóak, hanem az jut eszembe, hogy milyen nagyszerű, hogy volt ember, aki ezeket megépítse. Azért, hogy másoknak lehessen otthona. Meglátom a függönyt az ablakban… varrónők, akik tudásukat arra használják, hogy „felöltöztessenek” minket. Az autók! A villamos, micsoda könnyebbség az Életünkben, hogy valaki megtervezte, megépítette… Az út! amin az autók közlekednek, a felfestések, amik a tájékozódást segítik. A plakát. Van, ki megszerkeszti, aki kinyomtatja, aki kiragasztja, nekünk csak az információt kell leolvasni róla… és megannyi más dolog, melyekhez más és más tudás szükséges.
Ezért jó, hogy oly sokfélék vagyunk! Így egészítjük ki EGYmást itt a Földön! Így kerek a világ.
Kaufmann Alexandra
www.talentumok.com
Kommentek