Az Óperenciás tengeren, és az Üveghegyen is túl, élt egy lány. Egy kis viskó volt az otthona, egy tisztás közepén. Imádta a természetet, a természet gyermekének érezte magát. Imádott a Nappal együtt ébredni, kiélvezte a napsütéses idő minden pillanatát, ahogyan a Nap sugarai a bőréhez értek, s szerette érezni a szellő simogatását.
A legjobban mégis az estét várta. Esténként a viskója elé lefeküdt a fűbe, és nézte a csillagos eget, ami egyszerűen elbűvölte a lányt. Nem ismerte úgy a csillagokat, mint egy csillagász, de nem is volt erre szüksége, ez a megfoghatatlan, messzi világ valamiért oly ismerős volt számára. Határtalan béke, nyugalom és öröm töltötte be szívét, amikor az égre tekintett.
Egyik nap úgy döntött, ő elindul valamerre, nem tudta merre még, csak érezte, hogy most innen mennie kell…
Az Üveghegy felé vette végül az irányt, mindig vonzotta, hogy mi lehet a hegy túloldalán. Egy éjszaka ért a hegy lábához. A hegy lábától követte szemével a hegy vonulatát, gondolta magában ennek sosem éri el a csúcsát, még a szemével sem. Aztán tekintetével elért a hegycsúcsához, ahol meglátta a Holdat, mely fényével bevilágította az egész hegyet. Megrettent a hegy nagyságától, úgy érezte hirtelen, hogy ez túl nagy feladat számára, hát ő hogyan bírná megmászni ezt a hegyet? Erőtlennek érezte magát. Nem is értette magát, hogy vághatott neki ennek az útnak egyedül. Ő ezt biztos nem tudja így megtenni. Azonnal hátat fordított a hegynek és visszarohant a viskóhoz. Épp a kilincshez nyúlt, amikor ledöbbent milyen kicsi is ez a viskó… és a rét? Hiszen pár perc alatt körbe tudta szaladni az egészet.
Ott állt a rét közepén, döbbenten. Saját magán döbbent meg:
„Hogy ragadhattam itt ennyi időre? Miért nem indultam el már korábban? … és most, hogy elindultam miért is fordultam vissza? Miért nem mászom meg a hegyet? Ki tudja, mi van a túloldalon? De talán az nem is számít, hiszen a hegy oldalait megmászva mi kalandban lehet részem? Akkor meg miért is tétovázok még mindig? Miért agyalok még most is, ahelyett, hogy úton lennék újra a hegy felé?”
A lány térdre rogyott, esdeklő, tanácstalan tekintetét az égre szegezte. Majd ahogy régen, most is lefeküdt a fűben és várta a régi érzést, hogy jöjjön. De az csak nem jött… nem is tudta már úgy nézni a csillagokat, mert gondolatai csakis a hegy körül forogtak:
„De mi lenne, ha mégis megmásznám? De olyan nagy… de biztos nagyon élvezetes lenne. Á, hiszen milyen veszélyek is várhatnak azon az Üveghegyen! Hiszen rosszul lépek egyszer és lecsúszom a mélybe, megsebesülhetek, megvághatnak a sziklák…”
A lány megelégelte, elindult újra a hegyhez, de gondolta nem felfelé fog mászni, hanem megkerüli, itt lent a földön biztonságosabb lesz. Gyorsan szedte lépteit, de már nem telihold volt, de az éjszaka sűrűjében sem lassított és abban a pillanatban a földre zuhant. Hátra nézett és a sötétben egy földből kiálló gyökeret látott. Bosszankodott miatta, miért van ott az a gyökér, mekkorát esett miatta… de végül elcsendesedett, felnézett az égre és valami azt súgta neki, hogy vissza kell mennie az Üveghegy lábához.
Újra ott állt az Üveghegy előtt, ekkor már újra holdtölte volt. „Itt vagyok.” – gondolta. „Itt az esély, hogy belevágjak a kalandba.” és lépett egyet előre. Abban a pillanatban a hegy már nem is tűnt ismeretlennek és egy ösvény körvonalait látta meg a sziklák közt a holdfényben. Első léptei még kissé bátortalanok voltak, egyik – másik üvegszikla meg is sebezte őt, de ezekből tanulva egyre jobban kiismerte a hegyet.
Egy napon a hegyoldalban egy barlanghoz ért. „Ez biztos a hegy gyomrába vezet.” – gondolta. „De biztos, hogy kíváncsi vagyok rá?” – tette fel magában a kérdést. Éppen lábát a már ismerős ösvény felé akarta fordítani, amikor eszébe jutott korábbi választása a könnyebbnek tűnő út irányába. Így hát nagy levegőt vett és belépett a barlangba. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a hegy belsejében, zeg – zugos járatokon át vitt az útja, de mégsem érezte a korábbi sürgető érzést, hogy meglássa a végét a barlangnak. Csak ment, és ment és lassan, de a legmélyebbre vezető járatot is bejárta. Bár sötétnek tűnt odabent, szemével nem is látta hová lép, de nem is volt arra szüksége, hogy a fejét használja a tájékozódáshoz, mert lépteit az érzései vezették.
Majd egyszer csak, amint töretlenül haladt előre, egy pillanatra felnézett. Meglepetésére már nem a barlang fala volt felette, hanem a csillagos égbolt.
Megfordult, de az Üveghegy vonalai elmosódtak és egy angyalt látott maga előtt. Őrangyalának hitte, ami igaz is volt, de ez az őrangyal nem egy rajta kívüli lény volt. Ez az őrangyal az ő saját Lelke volt… aki vigyázta lépteit. A megtett út előtt a gyökér, amiben elesett a lány, nem csupán a véletlen folytán egy, a földből kiálló fa gyökere volt, hanem lelkének figyelmeztetése. Ezután már a lány hálával tudott gondolni arra az esésre…
Az Üveghegyen végigjárt út pedig nem egy mindenki számára látható út volt, ez kizárólag a lány lelkének útja volt, melyen rajta kívül senki nem járhatott volna végig, hiszen egyedül az ő számára megjelenő ösvény volt.
A következő pillanatban már nem fényévnyi távolságból nézte a csillagokat, hanem ő is ott volt a csillagok közt.
Már nem csak egyszerűen érezte a békét, ő maga volt a határtalan béke, a szétáradó, mindent betöltő, mindent magába foglaló.
Egység.
/Kaufmann Alexandra története/
Forrás: Talentumok – Lélekébredés.com