Valami nehézség történik az életében és rögtön ott termek és át akarom venni tőle minden terhét, mert én azt látom, ő mindjárt összeroppan alatta. Mintha azt mondanám neki: „Én itt vagyok, erősebb vagyok, majd én viszem helyetted. Add csak nekem, majd én cipelem.” De még csak nem is kérem, hanem egyszerűen elveszem tőle, anélkül, hogy megkérdezném szükség van – e a segítségemre. Hiszen látom rajta, milyen nehéz helyzetben van, miért is kérdezném meg tőle, hiszen tudom, hogy rossz neki…ezt gondolom …sőt úgy érzem még mindig nem vettem le elég terhet a válláról…
Aztán ráébredek, hogy hogyan is gondolhattam, hogy átlátom a teljességet? Honnan tudom, hogyha leveszem ezt a terhet a válláról, akkor nem ártok neki? Honnan tudom, hogy nem azzal vétek – e ellene, ha most megmentem? Honnan tudom, hogy nem életének további lefolyását terelem – e rossz irányba azzal, hogyha elveszem tőle a tapasztalás lehetőségét?! Most már látom, hogy ezzel a hozzáállással nem tiszteltem a Sorsát, hiszen el akartam tőle venni a tapasztalást, amiért ő ideszületett.
Eddig nem voltam tisztában azzal, hogy a nagy Egésznek csak egy kis, apró szeletét látom…
Neki szüksége van erre a tapasztalásra, nem véletlenül jött most ez az esemény az életébe, hiszen minden okkal történik! A Mindenség neki most így üzent, ezzel a tapasztalással közvetíti számára azt a tanítást, amire neki Most van szüksége. Neki ez kell ahhoz, hogy tovább fejlődhessen.
Most már értem és elfogadom. Elfogadom a Sorsát, elfogadom, amit vállalt. Mélyen meghajolok Sorsa előtt és megköszönöm, hogy ő ezt vállalta, így nekem már nem kell.
/Kaufmann Alexandra/
Forrás: Talentumok – Lélekébredés.com
Kommentek